Téka sztorik

Puzsér, humor, sóder és Kovács András Péter. Vélemény, riport.

2013. május 02. - tekasztorik.blog.hu

Hetek óta jár az agyam valamin.

Egyik kedves barátom hívta fel a figyelmemet a Facebookon kialakult Puzsér-Rekop párbeszédre, ami vegyes érzelmekkel töltött el.

Mindkét fél gyakorlatilag ugyanazon az állásponton volt, miszerint a hazai stand-up színvonala zuhanni látszik, Puzsér mindenképp szeretne a produkciók mögé tartalmat, ami érthető igény is, Kiss Ádámot viszont zseniális humoristának és előadónak tartom, az őt ért vádakkal nem értek egyet.

Én egy egészen aprócska kis hal vagyok a szórakoztató iparban, a Rádiókabarénak írok jeleneteket, amiket vagy leadnak, vagy nem, valamint ezt a blogot nyüstölöm már vagy harmadik éve, stand-uppal csak most, érintőlegesen kezdtem foglalkozni, nyáron lesznek fellépéseim, ha minden jól megy, tehát nem látok bele úgy a dolgokba, mint a „nagyok”, véleményem viszont nekem is van.

Szerintem nem lehet feketén és fehéren látni a dolgokat, nem lehet habzó szájjal verni az asztalt, hogy ti, humoristák, álljatok oda és mondjátok meg a tutit, ugyanis igen széles korosztályt kell szórakoztatnunk, nekem a legfiatalabb olvasóm például 8 éves, a legöregebb pedig 82, nem könnyű feladat mindenkit megnevettetni.

Rengeteg okos, intelligens, tehetséges személyiség mozog ma, Magyarországon, ezen a porondon és közülük jó néhányan oda is mondanak, már amennyiben ez a cél. De miért lenne ez? Reggeltől-estig mást sem lát/hall/olvas az ember, mint a politikai ámokfutásokat, a celebek mellműtétjeit, a gazdasági híreket, mikor este beülnek egy előadásra, vagy bekapcsolják a tévét, pihenni akarnak a honpolgárok, nem pedig friss és mindent befogadó agytekervényekkel hallgatni „a tutit.”

Stílus és stílus közt nagy a különbség, van, aki berúgós-csajozós sztorikat mesél, van, aki énekel és van például a Bödőcs, aki szerintem igen magasra rántotta fel a hazai humorizálás mércéjét, amit megugrani nemigen lehet. Ő nekem olyan nagy Mester, mint Hofi, de miért kéne minden humoristának ilyennek lennie?

Amiről megfeledkeznek néha a kritikusok, pedig ezt pontosan olyan jól tudják ők is, mint én, hogy a médiában elég erősen meg van kötve az ember keze. Írtam már olyan megmondó jelenetet, ami le sem mehetett adásban, csak a Tháliában, mert annyira erős volt. És írtak –vagy mondtak- a többiek is olyanokat, hogy ártatlan poénok utózöngéjeként csak úgy záporoztak a levelek és a telefonok a rádióba/televízióba, mert vallási témát vagy trágár szót hallott a nagyérdemű, tehát azok, akik magasabb színvonalat szeretnének és igényesebb szórakoztatást.

Kicsit 22-es csapdája ez az egész, úgy érzem, - azokról a szélmalomharcaimról nem is beszélve, mikor a blogomból ismert és kedvelt karaktereimmel igenis szeretném visszahozni a Markos-Nádas vonalat, mert hiányzik nekünk, szükség lenne rá, kidolgozom, elküldöm, érvelek mellette és az illetékesek, akik élet-halál urai a humorban, válaszra sem méltatnak. Így igen nehéz valami újat létrehozni, csak megsúgom, tehát koránt sem az ötlettelenség az úr, van, amikor a közöny és a cenzúra.

Igaza van Puzsér Róbertnek és igaza van a Rekop Gyurinak is és mindemellett szerintem tökéletesen megfér Kiss Ádám és a többiek, hiszen a maximumot hozzák, emberek ezreinek mozgatják meg a rekeszizmait. A nevetésnek pedig remek élettani hatásai vannak. Kell ennél több?

Talán megadja a választ erre a kérdésre is Kovács András Péter, Karinthy gyűrűs humorista, aki időt és energiát nem kímélve válaszolt kérdéseimre, ezúton is mélységesen köszönöm a hozzáállását és véleményét.

Kedves Péter! Felütötte a fejét a facebookon és egyéb netes helyeken a stand up kritizálása. Mit gondolsz erről?

 

Nem a stand-upot kritizálják, hanem a Showder Klubot, az pedig a legszűkebb kör. Azon kívül van a Dumaszínház, és azon kívül a stand-up. A Showder Klub alapján kritizálni a stand-upot pedig olyan, mintha a csirkére azt mondanád a lábujját fogdosva, hogy milyen csontos giliszta. Nagyon sok, a Showder Klubnál ezerszer izgalmasabb és újszerűbb kísérlet folyik a Dumaszínházban és a Dumaszínházon kívül is. A Showder Klub pedig nem egy stand-up est, hanem egy kereskedelmi tévéműsor, annak műfaji átkaival és áldásaival együtt, és aki kritizálja, az nem a hazai stand-upot kritizálja, hanem egy tévéműsort.

Mi a véleményed a hazai stand up színvonaláról?

Ugyanaz, mint bármiről, ami hazai: vannak nagyon magas színvonalú művelők, tehetséges lusták, túlértékelt átlagosak, törtetők, lézengők, szerencsefik. Hogy világviszonylatban milyen a magyar stand-up, azt legalább olyan nehéz eldönteni, mint azt, hogy a tiroli vagy kalotaszegi népviselet szebb-e, hiszen a nyelv, a kulturális kontextus  és a közös élményanyag köti gúsba minden nép stand-upját. 

 

Neked, személy szerint, mi a célod és motivációd a szórakoztatással?

Igyekszem a nagy nemzeti sorskérdések helyett a hétköznapi bonyodalmakra és találó észrevételekre fókuszálni, az úgynevezett observational humort művelni. Azt szeretném, ha egy rakás dolgon, amin eddig tehetetlenül bosszankodtunk, eztán nevessünk. Apró, fesztelen lépésekkel könnyíteni a lakosság ügyes-bajos hétköznapjain.

 

Mennyire szól bele a politika a humorba, mennyire érezhető a politika jelenléte a szórakoztatóiparban?

Látszólag semennyire. Ám a közszolgálati műsorszolgáltatónál mindig is lesznek, akik a felettesük fejével félnek, és a hallgatók közül is akadnak mindig, akik tollat ragadnak egy-egy politikus vagy párt védelmében. Az én repertoáromban pedig egyre kevesebb teret kap a közélet: a Showder Klubban elkerülöm, közéleti odamondásokkal csupán a Rádiókabaréban próbálkozom.

 

Mit gondolsz, miért látják úgy a nézők/hallgatók, hogy ellaposodott a humor, hogy a berúgás-káromkodás-kaki-pisi tengelyen forog a viccelődés?

Nem hiszem, hogy a humor laposodása a témákon múlna. Bödőcs Tibi nyolc éve beszél a búcsúszentlászlói presszóról, mégsem lapos. Sokkal fontosabb, hogy amit mondasz, az túlmutat-e a berúgáson/kakin/pisin/apósodon, van-e mögötte még néhány dimenzió. Van humorista, akinél még annak is van mélysége, hogy farsangra a fiát kakának öltözteti, és van humorista, aki ha Einsteinről beszél, akkor is hiányozni fog a mondandójából a perspektíva. A nézők azért láthatják úgy, hogy ellaposodott a humor, mert már megismertek és megszoktak minket, tudják, milyen az, ha valamivel viccelődünk. Most már azt is akarják, hogy ne csak viccelődjünk valamivel, hanem érdemben is beszéljünk róla.

 

Mi az, amit Hofi tudott, a mai humoristák viszont nem?

Gondolom, itt nem a pályaindító Louis Armstrong-paródiáira gondolsz, és nem is a vidéki fellépések viccmeséléseire - mert ezeket a mai humoristák is hozzák csont nélkül -, hanem a későbbi, színházi Hofi Gézára. Sok mindent tudott: például ritkaság-számba menni. Egy évig érlelni egy anyagot. Az egy rádió-egy tévé-hétfői adásszünet szentháromságában szilveszterenként nagyot durrantani. Ezeket mi a huszonegyedik század médiazajában már nem tehetjük meg. Emellett a tévés szerepléseit nem zilálták szét a reklámblokkok, az élő fellépéseit pedig az evőeszközök  csörgése.

Aztán oda tudott mondani az elnyomásnak. A nyomásnak. Mert akkoriban ugyanonnan rakódott rá mindenkire a nyomás, és őneki Dávidként csak egy Góliáttal kellett küzdenie. Nekünk száz és száz Góliáttal kellene küzdenünk, ami csak értelmetlen kaszabolás.

Az emberek hinni akarnak valaki másnak. És annak fognak hinni, aki helyettük mondja ki, mire gondolnak. Hofinak könnyű volt eltalálnia és bátor dolog volt kimondania a szocializmusban, hogy titkon mire gondol mindenki. Nekünk kicsit nehezebb ez a fajta gondolatolvasás, mint ahogy Hofi is megosztóbb lett a rendszerváltás után.

 

Milyen karakterek, "megmondó emberek" hiányoznak ma a palettáról, illetve feladata-e egy humoristának a társadalomkritika, hogy görbe tükröt tartson a közönség elé?

Mostanában mások is és én is ezt kérdezem meg a legtöbbször magamtól. A válasz egyértelműen igen: feladatunk, küldetésünk és felelősségünk. A nagy kérdés a hogyan. A nézők többsége nem akar veretes igazságokat, népnevelést és keresztes lovagokat a színpadon, csak szimplán röhögne egy hosszú, fárasztó hét után. Valahogy finoman, indirekt módon, ravaszan és elegánsan kell oda-odabökni, úgy mondani valamit, mintha nem is mondtál volna semmit; úgy lenni bölcsnek, hogy közben nem esel ki a bolond szerepéből; úgy nyerni meg az értőket, hogy közben ne veszítsd el a bambákat sem. Na, ezt is tudta Hofi. Én ilyesmire csak az élő fellépéseken és a Rádiókabarében vállalkozom: a televízióban feladtam, hogy este tizenegykor, két reklám között, vagy később a Youtube-on kétszer négy pixelben, egy házibuli háttérzajaként megmondjak bármit is.

 

Ha nem kéne megfelelned a média elvárásainak és nem kéne betartanod bizonyos szabályokat, máshogy, másmilyen stílusban humorizálnál?

 A "máshogy, másmilyen stílusban" a tartalmasabb, okosabb humor és a műfajok elegyítése, de ezt a médián kívül aktívan művelem: ott van az Evolúció című önálló estem, és idén hozzá csapódott a Pereputty - interaktív családterápia. Aztán ott a Dumaszvingház, egy jazz-es, szvinges produkció az ország egyik legjobb swing manouche-gitárosával, Illés Ferivel. Vagy a Duma Aktuál, egy interaktív közéleti műsor havonta egyszer: ezen az esten éljük ki a közéleti, kulturális, művészeti igényeinket. Szóval humorizálok én máshogy, másmilyen stílusban is, de a közönséget nem könnyű becsábítani ezekre a produkciókra: úgy unnak rá a régire, hogy közben félnek az újtól.

 

Mi frusztrálja ma Magyarországon a legjobban a humoristákat?

Azt nem tudom, csak azt tudom, hogy mi frusztrál engem: a már említett közönség. Amerikában, de még Angliában is van olyan nagy a lakosság, hogy a réteg-igényeket kielégítő komikusokat is eltartsa. Magyarország tízmilliós közönsége, amelyiknek csak töredéke áldoz Dumaszínház-belépőkre, egy olyan szűk piac, ahol alaposan be vagyunk szorítva: egyrészt minél nagyobb létszámú közönséget kell megszólítanod és magadhoz édesgetned, másrészt hűnek kell maradnod bizonyos elveidhez és eszméidhez. Mikor tavaly kiírtam a Facebookra egy poént Zámbó Krisztiánról, azt háromezren lájkolták. Mikor kiírtam, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélek a Mikszáth-év megnyitóján, azt tizenketten. Amikor ez a tizenkettő a szememre hány valamit, széttárt karral állok: tudom-tudom, de mit csináljak, ha annak a háromezernek ez kellett?

 

Mennyire van szerepe a pénznek a szórakoztatásban? Mennyire lesz a kreatív, fiatal komikusokból befásult, kiégett, önmagát ismétlő bohóc?

Nekem ugyanúgy vannak számláim, gyerekem és vállalásaim, mint másoknak. Ezeket szerencsére fedezni tudom. Innentől kezdve a pénznek szerepe nincs, csak üzenete van. Más az üzenete, ha egy fellépő 10 egységbe kerül, és más, ha 20 egységbe. Én nem azért nézem, hogy tele van-e a nézőtér, mert fejben már szorzom is a belépti díjat, hiszen fix a gázsim két néző és ötszáz néző esetén is. Ha tele van a nézőtér, az azt jelenti, hogy egyelőre kíváncsiak rám, és ezért valószínűleg még hosszú évekig tudom ezt csinálni. Ha egyszer elkezd kiürülni a nézőtér, annak valószínűleg az lesz az oka, hogy a kreatív, fiatal komikus kezd befásult, kiégett, önmagát ismétlő bohóccá válni, de ebben az esetben a pénz lenne a legutolsó, amin aggódni kezdenék, sokkal inkább bántana a szégyenérzet, és belekezdenék valami másba, ahogy annak idején jogászként belekezdtem a humorba.

 

 

Mit üzennél annak, aki ezt a pályát akarja választani?

Legyen egyedi. A mostanában felbukkanó fiatal tehetségek sokszor csak replikák, klónok, azt a receptet próbálják lemásolni, ami már működik Kiss Ádámnak, Bödőcs Tibornak, Kőhalmi Zoltánnak, vagy Aranyosi Péternek. Mindennél nagyobb szükségünk van eredeti hangokra, egyéni ízekre és gondolatokra. Ez gazdagítja a hazai stand-up palettát, és ez revitalizálja a befutott, rutinos rókákat is.

 

Nagyon szépen köszönöm a válaszaidat, maradok tisztelettel és szeretettel:

Bihari Viktória.

komment komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek